2016. március 24., csütörtök

Szünet

Mostanában talán észrevettétek, hogy késve érkeznek a részek. Hannával próbáljuk összeszedni magunkat, de a suli, és egyéb dolgok mellett lassabban haladunk, mint a tanév elején. Éppen ezért úgy döntöttünk, hogy tartunk egy kisebb szünetet, amíg megírunk pár részt, így talán majd utolérhetjük magunkat, és nem kellesz amiatt aggódnunk, hogy megint késünk, mert már előre meg lesz írva pár rész.
A szünet nem tart majd sokáig, még a tavasz folyamán elkezdjük, viszont még nem tudunk pontos dátumot mondani, de amint úgy érezzük, készen állunk rá, az lesz az első, hogy leírjuk nektek. És nem kell pánikba esni, nem fogjuk abbahagyni, imádjuk ezt a blogot írni, de főként egymással dolgozni, már el is kezdtük behozni a lemaradást.
Reménykedek benne, hogy ezek után még velünk maradtok. Kicsit be vagyok rezelve emiatt, ezért is kellett nagyon sokat gondolkodnunk a szünetet. Félünk, hogy elveszítünk titeket, de megbízunk bennetek, és remélem, senki sem haragszik ránk emiatt a nehéz döntés miatt.
További jó tavaszi szünetet kívánunk nektek!


2016. január 31., vasárnap

15. fejezet - Sam

Hali! Talán nem olvastátok a különkiadásokat, viszont ehhez a fejezethez szűkséges az egyik legenda, amit leírtam. Ide ----> **** kattintva olvashatjátok. 

Sam



Mikor Carlee elment, az első gondolatom az volt, hogy haraggal váltunk el egymástól. Gyötört a bűntudat, egyszerűen nem hagyott nyugodni. Néhányszor hívtam, írtam neki, de nem válaszolt rá, egy idő után meg is untam, csak magamat áltattam. Elrontottam a szülinapját a hülyeségemmel, de hittem, hogy meg fog bocsátani, ezért nem is zaklattam tovább.
Sally még maradt pár napot a szünetre, de egy idő után vissza kellett mennie. Kissé féltem, hogy hátborzongatónak fogja tartani a kastélyt, de úgy láttam, hogy jól érezte magát. Nem történt semmi szokatlan, a varázserőmet sikeresen eltitkoltam előle. Nagyival megbeszéltem, hogy a szünetre Carlee nélkül ne tartsunk varázslat órát, vagy minek is hívjam... Van rá hivatalos szó, de sohasem jegyeztem meg.
Miután búcsút vettem a barátnőmtől, szomorúan mentem haza. Egyrészt, mert még egy jó ideig nem fogom látni őt, másrészt egyedül maradtam. Megszoktam, hogy ha féltem, átmentem Leehez, de ebben a helyzetben nem tudtam. Nem történt semmi szokatlan, csak rémálmok gyötörtek és féltem a magánytól. Még az éjjeli lámpa sem segített, hogy ne rettegjek.
Gyerünk, gyerünk! – gyújtottam meg egy gyertyát a szobámban. Kicsit koncentrálnom kellett hozzá, régen gyakoroltam. Észrevettem, hogy ösztönből jön a víz varázslata is, pedig azt hittem, hogy a Solemin nemzettségnek ez csak a tűzzel működik. Amikor Zeedát kérdeztem erről, azt mondta, hogy biztosan csak így érzem, mert ez szinte lehetetlen.
Biztosan ragadt rád valami a tanításaimból – legyintett, de vízzel nem foglalkoztunk. A levegőt néhányszor próbáltuk elsajátítani, de a folyadékot nem. Még azzal sem magyarázhatom, hogy a szektában – én akkor is így hívom – tanultam valamit, mert Matt miatt az elején alig jártam be, ráadásul amikor mentem, akkor pont a tűzzel foglalkoztunk.
Amikor végre sikerült lángra kapnia, elé emeltem a kezemet. Tetszett, hogy nekem van hatalmam felette, és nem fordítva. Mikor a tűz nagyobb lett, egy idő után, mintha valami elfújta volna. Már egy ideje nem történt semmi szokatlan, így a véletlenre fogtam a történteket. Újra meggyújtottam, de megint elillant.
Ne gyújtsd meg! – hallottam egy angyali kislány hangot. A kiáltás jutott eszembe, ami az álmaimban kísért. Biztos voltam benne, hogy ő az.
Nem látlak, hol vagy? – kérdeztem. Talán nem ez a legésszerűbb reakció, de ez így sikerült. Nem féltem attól a gyermek hangtól, még az sem ijesztett meg, hogy a közelemben van egy szellem. Inkább volt megnyugtató a jelenléte, mint félelmetes.
Eszembe jutott, hogy amikor Sally-vel web kameráztam, akkor ő látott egy kislányt a hátam mögött, és elővettem a telefont, hogy lássam a fényképezőjével. Talán akkor már elment, azért nem láttam, így elővettem a mobilomat, és újra megpróbáltam. Tündéri, szőke kislány állt előttem. Pirospozsgás arca volt, kék szemei aggódást tükröztek.
Most már látsz – mondta. – Kérlek, ne használd az erődet, amikor teljesen egyedül vagy!
De miért ne? – néztem a telefonom kijelzőén keresztül a szemébe.
Közeleg... – suttogta.
Micsoda?
Anyukáim – fehéredett el az arca.
Anyukáid? Ennek semmi értelme – mondtam idegesen, mert nem nagyon értettem.
Nem kell megértened, csak tedd, amit mondok. Anyukáim felmérik az erődet. Kell nekik, de ha nem tudják, mekkora, előbb utóbb lemondanak róla.
De láthatod, hogy nem nagy. A gyertyát alig bírtam meggyújtani.
Az én voltam. Elszívtam az erődet, hogy ha véletlenül nem hallanál, akkor se varázsolj anyukámék előtt. Jönnek – sápadt el még jobban. – Vigyázz Aaronre. Én a barátja vagyok, Dakota. Most mennem kell – mondta, majd a képernyő elsötétedett egy pillanatra, és amikor visszajött, csak a puszta szobámat láttam a fényképezőn keresztül.
Mit tegyek? – tanakodtam. Egyszerre féltem és tanácstalan voltam. Leültem az ágyamra és gyorsan laptopozni kezdtem, mintha mi sem történt volna. Ha tényleg jönnek, akkor legalább azt látják, hogy csak lazulok. Semmi varázslat. A félelemtől és az izgalomtól nyelni alig tudtam.
Egyszer csak füstszag járta át a szobámat. Tudtam, hogy ott vannak, és szinte éreztem, hogy sejtik, hogy tisztában vagyok vele.
Reszkető lábaimat próbáltam leállítani, egy idő után sikerült is. Nem történt semmi érdekes, a szag eltűnt egy idő után, és biztos voltam benne, hogy már nincsenek ott. Hálát adtam az égnek, hogy az a kislány figyelmeztetett.
Azt mondta, hogy vigyázzak Aaronre, így a szobájába indultam, de ő nem volt ott, az ablakból viszont jól láttam, hogy kint játszik a kertben anya felügyeletében, a közelükben pedig ott volt Daniel. A közeli pavilonban teázgató Josiet figyelte. Mindkettőjükre odafigyelt, így nem féltem, hogy Aaronnel történne valami.
Meg is fogadtam, hogy nem fogok egyedül varázsolni, de olyan nehéz volt megállnom. Esténként hívogatott az erdő, nappal pedig az újságpapírok, amiket gyújtogatás céljából gyűjtöttem.
A tűz utáni sóvárgásom álmatlan éjszakákat okozott, és nem volt ott Carlee, hogy átmenjek hozzá. Néha félálomban átballagtam hozzá, amikor pedig nem találtam ott, rájöttem, hogy milyen hülye vagyok, hiszen több ezer kilométerre volt tőlem.
Az illatát viszont még mindig jól éreztem. Különleges parfümöt használt, talán málna illatút, vagy valamilyen más gyümölcsöset, de nem olyan volt, mint a többi. Tipikusan Carlee-s volt, illett hozzá.
Néha az ágyában aludtam, ott valahogy nem rettegtem, nem vonzott a veszély, amit a tűzzel elérhettem volna. Bár, amikor kinéztem az ablakon, és láttam a fákat, még mindig az jutott eszembe, hogy milyen szépen éghetne, egyre csak terjedne, de el tudnám oltani, mert a vízhez is van érzékem. Már rég nem csak a lángok vonzottak, hanem a vízzel való együttes erejük. Hogy valami pusztítóból menthetőt varázsolhatok, na ez az ami éltetett.
Carlee érkezését örömmel és idegességgel vártam. Nem akartam, hogy közömbösséggel fogadjon, vagy haraggal. Azt akartam, hogy ő is ugyanúgy várja a találkozásunkat, mint ahogy én is.
Ebéd után az első utam a közeli kisboltba vezetett Daniel kíséretével.
Dan – szólítottam meg, mire megköszörülte a torkát – Daniel – javítottam ki magam félig felvont szemöldökkel, majd gúnyos mosolyra húztam a számat – Szóval Dan. Te milyen édességet vennél bocsánatkérő ajándéknak?
Csokoládét – válaszolta.
Persze, ez alap, de milyet?
Ebben nem vagyok valami jó – mondta. Na rendben, hogy is gondolhattam. Daniel egy jóképű, negyvenes, sportos pasi volt. Az ilyenek nem nagyon értenek a romantikához, vagy az ajándékokhoz, szóval úgy döntöttem, hogy segítek neki anélkül, hogy észrevenné.
A csokis pulthoz rohantam, ahova természetesen követett.
Nugátos bonbon kis kiszerelésben... Ez tökéletes, ha bocsánatot akarsz kérni valakitől. Ugyanez nagyban. Nagyszerű névnapi ajándéknak, vagy szülinapinak valami mellé. Megfontolom. – Egy lépéssel odébb léptem. – Szívecske alakú bonbon. Ez inkább szerelmeseknek való. Ha egy férfi el akar hívni randira egy nőt, tökéletes. Tovább. Mogyorós, táblás csoki. Tökéletes második randira...
Tudom, mire megy ki a játék, Samantha – fonta össze a karját maga előtt.
Sam.
Szóval Samantha – utánozott engem, mire elmosolyodtam. – Megértem, hogy segíteni akarsz nekem, de nem kell.
Miért nem? Én látom, ahogy nap mint nap Josiet bámulod. Miért nem hívod el randizni?
Egészen fiatal korunk óta ismerem Josiet. Láttuk egymást felnőni, tudtam, amikor szerelmes volt Georgeba, ott voltam az esküvőjükön. Mindig szerettem, de ő nem.
Furcsa volt ezt hallani a szájából. Igazából Daniel sohasem beszélt az érzéseiről, hiába kérdeztem.
De nem tudhatod, amíg... – próbálkoztam, de ő félbeszakított.
Erről nem akarok vitát nyitni. – Arca közömbös volt, de a szemein láttam, hogy nem szeretne erről beszélni. A körmömet kezdtem nézegetni, mintha valami érdekes lenne rajta. Gyorsan témát váltottam... Ha leplezi a bánatát, akkor nem mondhatom neki, hogy sajnálom, nincs szűksége rá, csak jobban felbosszantanám őt vele. – Mit gondolsz, Dan? Milyen színűre csináltassam a körmömet? Már kezdem unni a rózsaszínt.
Nem értek én ehhez – mosolyodott el. Biztosan azt gondolta, hogy „hülye picsa” vagyok, amolyan Plaza cica, de ő meg simán lehetne a Plaza ásza, szóval tökéletes testőr.
A vörös kiment a divatból... – tűnődtem, de már nem csak a témaváltás miatt. Komolyan gondolkodni kezdtem, hogy milyen legyen, aztán kapcsoltam, hogy talán nem most kéne. Leemeltem a kis kiszerelésű nugátkrémes bonbont, és a kasszához siettem.
Jól van, Dan, te tudod – mondtam neki, miközben fizettem. – Viszont, ha úgy döntenél, ne feledd a bonbon tanácsaimat.
Jó napot – köszönt a kasszás a hátamnál lévő embernek.
Jó napot – hallottam egy ismerős hangot, mire akaratlanul, ösztönből odafordítottam a fejemet. Matt volt az, ő is bonbont vásárolt, nagy kiszerelésű nugátosat.
Valakinek szülinapja lesz? – érdeklődtem, mire Daniel felhorkant, amolyan „már megint kezdi” stílusban. Nem tehetek róla, hogy értek a randizáshoz.
Nem, randira veszem. – Dan elfordult, mert már tudta, hogy mi fog történni.
Szívecske formájút kéne venned...
Samantha, menjünk már – mondta Dan a karórájára pillantva. – Carlee nemsokára hazaér.
Samantha – kezdte Matt szarkasztikus hangon – meg kellene fogadnod a testőröd szavait.
Matthew... Neked az én javaslatomat kellene követned.
Mit számít, hogy milyen csokit veszek? – vonta meg a vállát. – A szándék a fontos.
Fizetnének, kérem – szólalt meg egy nő, aki sorban állt a kasszánál. Matt sietve kifizette az ajándékot, és együtt indultunk ki.
Nos, ki a szerencsés? – kérdezte a srác a bonbonra nézve.
Carlee – válaszoltam. – És ki a te bonbonod gazdája? – Matt perverz mosolyra húzta a száját, nyilván félreértette, a fiúk mindenben a rosszat látják.
Rebecca Spears – válaszolt.
Rebecca, Rebecca, Rebecca – kutattam a memóriámban. – Megvan. Az első gondolatom az volt, hogy ő egy nagyon rendes lány, de semmi izgalmas nincs benne, halál komolyan. Neki mindig minden jó volt, még ha nem, akkor sem szólt semmit. Mindig odaadta a haziját mindenkinek, meg a jegyzeteit, ha lusta voltál írni órán.
Oké, nem ismertem még annyira, de mindig valami nyálas, romantikus könyv volt a kezében, vagy kihallatszott a fülhallgatójából valami lassú zene, és közben mindig mosolygott. Nagyon aranyos és csinos, meg minden, ha többet beszélnék vele, biztos bírnám, habár ez talán nem lenne kölcsönös... De Matt és ő? Most komolyan?!
Nem azt mondom, hogy Matt túl jó lenne hozzá, sőt... De Matt olyan extrémnek tűnik, aki ki merne ugrani egy repülőből ejtőernyővel – ami, megjegyzem az egyik nagy álmom – Becca pedig olyan lány, aki inkább Nicholas Sparks olvasása közben napozik, mialatt Matt néhányszor lecsúszik a legmagasabb vízi csúszdán. Ráadásul ő egy ember volt. Jó, nem értek ehhez, de szerintem egy örököstől elvárják, hogy boszorkánnyal legyen, nem?
Értetlen képet vághattam egy ideig, mert a srác nevetve megkérdezte:
Mi az, féltékeny vagy?
Oh, hát persze – vontam fel az egyik szemöldököm. – Minden vágyam az volt, hogy velem randizz. Hogy tehetted ezt velem, Matty? – biggyesztettem le műből a számat, mire elmosolyodott... Vagyis inkább rám mosolygott. Elmélyedtem különleges szemeiben, és hálát adok Danielnek, hogy félbe szakította ezt a pillanatot, mert túl érdekesre sikeredett. Mint a filmekben, amikor a nő megpillantja a férfit, és azonnal beleszeret. Még szerencse, hogy ilyen a valóságban nem létezik...
Carlee tíz perc múlva landol a géppel. Még elé kell mennünk! – Ez volt az a mondat, ami megmentett az iménti kínos pillanat hosszúra nyúlásától.
Majd hétfőn találkozunk – mondtam már nem a szemébe nézve. Szemtelen tekintetem most az ajkait fürkészte. A piros szín vonzza a figyelmet, hát erre fogtam.
A reptérre vezető út feléig azon filóztam, hogy Matt és Becca milyen párt alkotnak majd, de aztán feltettem magamnak azt a kérdést, hogy miért is foglalkoztat ez a téma.
A kocsikázás második részében izgulni kezdtem. Vajon Carlee megbocsátott-e? Ugyanúgy jóban leszünk, mint a vitáink előtt? Ezek a gondolatok fogalmazódtak meg bennem. Nagyon reménykedtem benne, hogy minden rendben lesz.
Amikor odaértünk, szinte azonnal landolt is a gép. Josie, anya, Aaron és Zeda egy másik autóval érkeztek.
Először nem értettem, hogy miért kell az egész családnak idejönni a reptérre, hogy üdvözölje, hiszen csak picit több, mint egy hétre ment. Nagyi ragaszkodott ehhez, biztosan valami hagyomány, vagy ilyesmi, tehát nem ellenkeztem. Ráadásul már nagyon hiányzott, nem is gondoltam volna, hogy ennyire fog.
Kalapált a szívem, amikor megláttam. Ilyesmit csak egy rég nem látott húg tudhat kihozni az emberből. Carlee furcsán nézett, biztosan nem számított rá, hogy mindenki elé fog jönni.
Megölelte a családot, és ebből engem sem hagyott ki, ezt jó jelnek veszem. Már majdnem elővettem a bonbont, amikor Daniel megszólalt:
Carlee, te hozzám és Samhez férsz be. – Lee csak bólintott egyet. Úgy gondoltam, hogy inkább akkor adom neki oda a csokit, amikor szinte négyszemközt tudunk egymással beszélni.
Amikor a kocsiban ültünk, nem tudtam, hogy kezdjek bele a mondandómba. Végül megkérdeztem:
Na, és hogy érezted magad Németországban?
Egész jó volt, már nagyon hiányzott.
Milyenek a német pasik? – érdeklődtem a „fontos” dolgokról, mire Carlee a szemét forgatta, de végül válaszolt. Örültem, hogy elmúlt a kínos csönd, ez már a második jó jel volt.
Nem is tudom... – tűnődött. – Ha nem mind olyan, mint az exem, akkor csak jók lehetnek.
Ennyire gáz volt a helyzet? – húztam fel az egyik szemöldökömet.
Maradjunk annyiban, hogy mindent elkövettem, hogy most ne vegyen észre – legyintett. Nem mindenki szeret a volt barátjáról beszélni, habár ez nem is meglepő. Addy előtt mindig kibeszéltük a barátnőinkkel a pasikat, egyedül ő volt az, akit nem, de csak mert nem volt rá lehetőségem. Ismerjük a mondást: Exekről vagy rosszat, vagy semmit.
Kínos csend telepedett ránk. Nem tudtam, hogy milyen témát hozzak fel, és látszólag ő sem. Pár pillanatig vártam, hátha szeretne valamit mondani, de a lélegzetvételén kívül semmit sem hallottam, így hát elővettem a bonbont és felé nyújtottam.
Ezt neked vettem – mondtam. – Tartozom egy bocsánatkéréssel. Tudom, már megtettem néhányszor, mielőtt elmentél, és írtam egy csomó üzenetet, de felfogtam, hogy időre van szűkséged...
Köszönöm – vette el. – Ez nagyon kedves tőled. Bocsánatkérés elfogadva. – Belenyúlt a táskájába, és elővett belőle egy hűtőmágnest, amire az volt írva, hogy „Schwester ”. – Én is nagyon sajnálom. Talán nem az volt a legjobb megoldás, hogy teljesen kizártalak.
Én megértem. Mit jelent ez a szó... Izé, „Schwester” – próbáltam kiejteni, mire Carlee elnevette magát, és kijavított. Egy ideig próbálkoztam, mire mosolyra húzta a száját.
Igen, valahogy így ejtik. Azt jelenti, hogy lánytestvér.
Köszönöm – öleltem meg, már amennyire a biztonsági öv engedte.
Rögtön te jutottál eszembe, amikor megláttam.
Örültem neki, hogy ilyen hamar megoldódott a probléma. A rokonok néha veszekednek egymással, de végül – jobb esetben – kibékülnek.
Otthon Carlee feltöltötte a laptopra a képeket, amiket csinált, és egytől egyig megmutatta nekem. Kedves fickónak tűnik ez a George, és a barátnője is, azt hiszem Ebbának hívják. Habár már a képről feltűnt valami rajta, de nem nagyon tudtam rájönni, hogy micsoda. Annyira próbáltam beazonosítani a felismerésemet, hogy oldalra billentettem a fejemet.
Nem fogsz rájönni egyhamar – zökkentett ki a gondolataimból Carlee.
Miért, mi van vele?
Ő is boszorkány.
Ne már – emeltem meg a hangom a döbbentségtől. – Micsoda véletlen... Vagy talán nem is az.
Én is gyanakodtam – mondta, miközben nyújtózkodott. – de ártalmatlan, valamiért megbízom benne.
Én nem tenném – mondtam ki, amit gondoltam. – Hát nem furcsa? Testőr nélkül engednek el téged, erre megjelenik egy boszorkány a láthatáron.
Már egy ideje együtt vannak az apámmal, láttam, hogy néznek egymásra. És nem apa szemében láttam szerelmet, hanem az övében is. Ezt még egy boszi sem tudta volna eljátszani. – Ásított egy hatalmasat.
Úgy látom, elfáradtál az utazásban. Megyek, hagyom, hogy aludj. Nemsokára én is lefekszem, csak még olvasgatok kicsit.
Egy pihenés tényleg rám férne.
Furcsa, hogy majdnem minden éjszaka rémálmok gyötörnek, mégis horror könyvre vágytam. El tudtam merülni a Rossz lányok nem halnak meg című könyv soraiban, pedig lány szemszögből íródott. Hálát adtam Istennek, hogy nincsenek porcelán babák a házban, legalábbis én még eggyel sem találkoztam.
Zuhanyzás közben úgy éreztem, mintha nem lennék egyedül. Csak arra tudtam gondolni, ahogy a kislány azt mondta: „jönnek”. Nem használtam az erőmet, úgyhogy nem volt mitől félnem, mégis rettegtem.
Általában sokáig zuhanyzok, de most sokkal hamarabb szálltam ki, mint szoktam. Villám sebességgel megfésülködtem, fogat mostam, és az ágyamba huppantam. Még a szokásos éjszakai krémemet sem kentem fel.
Sokáig nem tudtam elaludni, mert percenként felpattant a szemem. Énekelgetni kezdtem, az enyhítette kicsit a szorongásom, de már nem bírtam tovább egyedül lenni. Átrohantam Carlee szobájába, és egy idő után most először tényleg ott volt.
Mi az, Sam? – kérdezte félálomban. – Habár nem kérdezem meg, a Jégvarázs dalát dúdolgattad.
Baj, ha... – de ki sem kellett mondanom, azonnal tudta, mit akarok.
Gyere csak – mosolyodott el, miközben arrébb csusszant az ágyán. – Akarod, hogy felkapcsolva legyen az éjjeli lámpa?
Nem – mondtam, miközben betakaróztam. – Most már nem félek. – Ezt komolyan is gondoltam. Szapora lélegzetem kezdett normálisra váltani a szívverésemmel együtt, elnehezült szemhéjam lecsukódott, és a legnagyobb zajra sem pattant fel. Hosszú idő után úgy aludtam, mint a bunda, csak Lee jelenléte kellett hozzá.

2016. január 8., péntek

14. fejezet - Carlee

 Carlee


A levegőből Amerika nem tűnt olyan zsarnoknak, mint amilyen valójában. Gyönyörűnek tűnt, minden ízében egyedinek és végtelennek.
Még csak néhány hónapja éltem ezen a hazámtól olyan messzi kontinensen, de mégis befolyásolta a létem minden mozzanatát. Nem hagyott ki semmit, uralkodott minden területen. Elvette tőlem a nyelvemet, amit mindig sajátomként értelmeztem ─ most, hogy hazafelé indultam, egyes német szavak már alig akartak eszembe jutni, minden angolul volt nyelvem hegyén ─ elvette a szokásaimat, a napi rutinom minden pillanatát, bizonyos szinten a szabadságomat. Bizony, a lehetőségek országa ─ vagy inkább a nagyanyám ─ megfosztott a saját akaratomtól, és a magánélethez való jogtól. A személyiségemet is elvette, érzésem szerint teljesen megváltoztatott. Persze adott is cserébe. A jó uralkodó ad annyit, amennyi a parasztlázadás elkerüléséhez szükséges. Álmokat adott, csodát, és egy új világot. Ennek a varázslatos, új világnak azonban kilóra kimért, pontosan meghatározott ára van; a régi életem. Amerika, és főleg Darkfire megtanított dolgokra. Megtanított félni. Úgy igazán rettegni, egy-egy szótól, egy érintéstől, vagy akár csak attól, hogy nem felelek meg. Hogy én nem vagyok elég ehhez. Megtanított csalódni, és megtanított vágyni a hatalomra, amit talán el is érhetek. Nem a Lángoló trónra kell itt gondolni. Csupán magára a lángra…
Talán nem lettek volna ennyire depresszívek a gondolataim, miközben az őszi szünet eljöttével hazafelé tartottam, és kitekintettem a kerek ablakon, ha az elmúlt időszak jobban sikerül. Minden összekuszálódott. Jack egyre hidegebben viselkedett velem, a buli katasztrófába torkollt, a testőrök pedig azóta még a levegőt is előkóstolták nekem.
Azon kívül, hogy leginkább Sam barátai voltak jelen, Jack el sem jött. A testőrök túlzott nyomulása miatt az anyag rejtegetésre került, ami sosem végződik jól. A tiltott gyümölcs mindig csábítóbb. Én is belekóstoltam, de valami szörnyű keverék volt, én pedig a tiszta piától is képes lettem volna padlóra kerülni nem is olyan nagy mennyiségben, így inkább tisztes távolságot tartottam az üvegektől. Na már most, alkohol nélküli folyadékot nem igazán tudtam kiszagolni, aminek az lett a következménye, hogy a vendégek jelentős száma hamar vidor hangulatba került. Persze a két izomagynak is hamar feltűnt, hogy valami nem stimmel, de addigra már megtörtént a baj. Utoljára a mosdó felé tartva láttam Samet a teljesen kiütött barátnőjével ─ baromira nem volt szimpi a kiscsaj, de próbáltam kedvesnek lenni vele az unokatesóm kedvéért, ─ de mikor utánamentem, már csak Sallyt találtam meg a száraz és tizenhat éves por lepte kádban, mellette pedig Bianca babysitterkedett. Egész nap úgy éreztem, hogy Sam csak a saját szülinapjára emlékszik és kissé felületesen figyel rám, de nem gondoltam volna, hogy én ugyanezt csinálom a barátnőmmel. Márpedig fel sem tűnt, hogy nincs a közelemben. A rengeteg idegen boszorkány és boszorkánymester kissé elterelte a figyelmemet.
Mindenesetre ekkor sem volt időm a sötét, őszinte szemű földboszorkányra figyelni, mert az Első Láng nevezetesen Samatha Turner eltűnt, akár az átkozott füst. Pedig Bianca megérdemelte volna, hogy többet törődjek vele. Ő volt az első Darkfire-i barátnőm, de mivel ő nem volt hajlandó részt venni a mi kis szerveződésünkben, így szinte csak szünetekben beszéltünk. Cserfes volt és szinte mindig vidám. De a legjobban az őszinte szemét szerettem. Ettől igazibb lett mint a többiek, akiket persze kedveltem, de volt egy olyan érzésem velük kapcsolatban ─ még a kis Lily kapcsán is ─ hogy ha nem lennék potenciális jelölt arra a székre, akkor nem állnánk ilyen közel. Nem az összebarátkozásunk volt őszintétlen, egyszerűen csak nem szakítottak volna rá időt és energiát, hogy meg akarjanak ismerni. Jack pedig egyre furábban viselkedett, és kezdett az a halovány érzésem támadni, azért, mert elveszítette a belsős helyét a kúriában. Talán engem okolt. Amúgy kiigazodni sem sikerült rajta. Egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy klán ─ nemzetség ─ vezetőként valódi politikai szerepet akart-e kiharcolni a nagybátyja példáját követve, vagy pedig kémkedni akart az uralkodó után. Ennek a szektának egyre kevesebb értelmét láttam. Úgy utasították el a monarchiát, hogy közben támaszkodtak rá. Az, hogy mi mit kerestünk közöttük, a monarchikus hatalom következő láncszemeiként, arra végképp nincs magyarázat. Persze a legtöbbjük ─ Molly, Lily ─ jóhiszeműen gyakoroltak és fejlesztették magukat, nem kívánták valóban elszakítani az aranyláncot, de a vezetők, illetve a felnőttek ─ például a Roselin nemzettség vezetői ─ ezzel a céllal hozták létre a kört. Mondjuk pont őket meg is értem. Mindig akartam gyerekeket, és ha valaki őket fenyegette volna…
A buli vége akkor lett, mikor már egy órája nem találtuk Samet. Vissza kellett mennem a házba, és személyesen lemondani az este további részét. Nem hagyhattam felügyelet nélkül egy valószínűleg a nagyanyám pénzén vett házban egy nagy csapat részeg, befüvezett boszorkányt, akik épp mind a mágikus értelemben vett lázadási időszakukat élik. Mondhatom imádtak, mikor kitettem a szűrüket, pedig, az „embereim” mindenkinek hívtak taxit, akiről úgy ítélték, hogy nem talál haza.
Mikor az unokatesóm végre előkerült, először nagyon megkönnyebbültem, aztán a következő gondolatom az volt, hogy ha nem haragudnék rá ennyire, akkor megkérdeztem, mi a trükk, hogy megszabadulj BehemótOne és BehemótTwotól. Ha nem haragudtam volna rá annyira, de eléggé forrongtam…
Haraggal váltunk el, én pedig könnyebbnek és szabadabbnak éreztem magamat, amint repülőre szálltam. Persze addig a lépcsőig is hosszas küzdelem vezetett. Nagyanyám testőröket akart velem küldeni Németországba. Hatalmas boszorkánymestereket a sarkamba, amikor végre szabadnapom van a boszorkányságból. Szerencsére már ráéreztem azokra a szófordulatokra, amikkel rá lehet venni bizonyos dolgokra. Kedvelt engem, és a végtelenségig ki is használtam a természetes, vérségből eredő szimpátiáját, hogy kijjebb taszítsam a feszes gumiszalagot, amit ugyanezen szimpátia okán csavart körém, gúzsába kötve.
Már órák óta a végtelen óceán felett repültem mikor elaludtam, és csak a landolásnál ébredtem. Lassan eszméltem a pilóta hangjára, még bele voltam merülve az álmomba, amiben az óceán langyosan kavargott körülöttem. Természetes érzés volt, hogy minden irányba víz vesz körül, és nem aggodalmaskodtam, hogy kihuny a tüzem vagy valami. Egyszerű, emberi álmom volt, olyan akár a kisgyereké. Emlékekből, és a látottakból táplálkozott, és igazából csak egy kellemes benyomás volt az egész.
A nyakam beállt, és örülve, hogy a közel tíz órás repülőút véget ért, elhatároztam, hogy a repülőn hagyom a nyomasztó gondolataimat. Jó érzés volt kinyújtózni, majd egy fél órával később lelépdelni a lépcsőkön. Már a repülőtér is ismerősnek tűnt, pedig szinte pont olyan volt, mint az amerikai, olyan, mint minden más repülőtér. Mielőtt kimentem az ellenőrzőkapun, még egyszer átvizsgálták a csomagomat, hogy nem hozok-e atombombát az országba, ami felett a jenki kollégák átsiklottak. Tök valószínű…
Mikor végre megkaptam a bőröndömet a szalagról, a vállamra kaptam a repülőre felvitt kistáskát, és elindultam kifelé. Nem volt épp egy nagyon teli járat, az érkezőkre mégis rengetegen vártak, így eltartott pár percig, amíg kiszúrtam apát. Kicsit lefogyott, és a borostája hosszabbra volt hagyva, mint általában. Biztos sokat stresszelt, de azt nem tudtam eldönteni, hogy a távollétemen, vagy a hazatérésemen miatt-e. Ő is épp engem keresett, és amikor találkozott a tekintetünk, akkor abból ragyogó örömöt tudtam kiolvasni. Csak most realizáltam, hogy mennyire is hiányzott a kedves, őszinte arca az elmúlt hónapokban. Kikerültem egy csókolózó párt, és épp hogy nem löktem fel egy gyereket, akiről egy másik pillanatban tuti az jutott volna eszembe, hogy hol vannak a szülei, majd a bőröndömet elengedve édesapám nyakába ugrottam, és szorosan megöleltem. Ő is átkarolt, végigsimította a hátamat, én pedig éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.
Még volt egy másfél órás kocsiút hazafelé, főleg mivel be volt dugulva az autópálya, de ez nem okozott számunkra gondot, felváltva beszéltünk, bár apa inkább engem akart hallgatni. Én próbáltam kikerülni a boszorkányos, démonos, egyéb hasonló témájú élményeimet, de ezeket kihagyva nem sok maradt. Darkfireben semmi nem történik anélkül, hogy néhány boszorkány ne kavarna be. Mikor már a városban voltunk, megálltunk a kedvenc kávézóm előtt. Odabent pont szabad volt a legjobb hely a sarokfotelekkel. Hirtelen egy pillanatra olyan volt, mintha el sem mentem volna, mintha egy átlagos apa-lánya napot tartottunk volna egy szép szombat délután. A hosszú úttól és az időeltolódástól fáradtabb voltam, mint ahogy azt az időpont indokolta volna, mégis otthonos és kellemesen eleven érzés fogott el a hangulatos kávézóban, ahogy a világ minden tájáról való tárgyak ki voltak állítva.
Apa egy ajándékos szatyrot rejtegetve lépet be utánam a melegbe, én pedig úgy tettem mintha észre sem vettem volna, csak gyorsan szaladtam, hogy mindenki más előtt befurakodhassak a sarokasztal mögé. Egy kicsit megint gyereknek éreztem magamat, annak is néztek a nyugodtan kávézó emberek. Apa ragyogott mikor rám nézett, és nekem sem kellett rejtegetnem a terheimet, ott hagytam őket a repülőn. Kicsit később már a svájci, nagy tejszínhabos mirr-murr csokimra vártam. Szerettem a hely kávéit, de most valahogy a forró és folyékony csokoládé krémes gondolata hozott lázba. Lehúztam a pulcsim, majd várakozva néztem apa szemébe. Beharapta az ajkát, láttam, hogy elfogja a jó értelemben vett izgalom. Jobban izgult, hogy tetszeni fog-e nekem az ajándék, mint én magam.
 A kezembe vettem a zacsit, és puszit nyomtam a borostás arcára, ő pedig homlokon csókolt. Legfelül egy fekete ékszertartó volt, benne egy vékony aranylánc, azon pedig egy félig piros, félig fekete, apró, gyönyörű kristály függött. A lánc nem volt túl hosszú, inkább az a stílus, amelyik a nyakadra simul, mint a régi filmekben, de nagyon tetszett. Rögtön meg is fordultam, hogy apa felcsatolhassa, majd folytattam a zacskóban való búvárkodást. Volt ott még egy könyv, hál’ istennek németül, amit rég el akartam olvasni, nem tudom, apa honnan tudta, hogy még nem olvastam, és legalul pedig egy üveggömb pihent. Kicsit felvontam a szemöldökömet, tekintve, hogy sosem voltam egy hógömb gyűjtős típus, maga az üveggömb pedig nem túl elmés ─ nem az én apámhoz méltó ─ utalás a boszorkányságra, de aztán kiemeltem a papírzacskóból, és mikor jobban megnéztem tátva maradt a szám. A gömbben állandó, soha ki nem hunyó, fizikásan szólva örökmozgó lila láng táncolt. Ha Zeda szobájában ─ vagy akár a télikertjében ─ találkozom ezzel az apró tárggyal, az meg se kottyant volna, de nem tudtam felfogni, hogy hogyan juthatott ehhez az apám.
─ Édesanyádtól kaptam, közel tizenkilenc évvel ezelőtt ─ magyarázta, mikor észrevette az értetlenségemet.
─ Gyönyörű! ─ Mosolyogtam rá, de ő elkomorodott egy pillanatra, amit nem tudtam hová tenni.
─ Nem azért van, hogy szép legyen, legalábbis nem csak azért. Tudom, milyen hely Darkfire. Tudom, hogy nem csak csupa móka és kacagás, mint ahogy meséled. Éltem ott, és bár szerettem ott élni, mégis olyan élményeket szereztem, amiket nem kívánnék másnak. Anyád adta ezt nekem, de sosem kellett használnom. Bár a boszorkányok nem kedvelik, sőt még csak nem is tisztelik az embereket, de legtöbbjük tiszteli a vezetőiket. Sosem akartak bántani, mert a Lánghoz tartoztam. Te viszont maga vagy a Láng. Akár anyád kihagyásával megkaphatod Zeda örökét, így ellensége lehetsz mindenkinek, akinek más céljai vannak a lángoló trónnal. Ha életveszélyben vagy, törd össze a gömböt, és csöppents a lángba egy csepp véredet. A lila fény kint fog rekeszteni mindenféle varázslatot, amíg meg nem töröd, de a védelem nem követ téged, csupán pár méteres sugarú körben véd meg. Ez egy nagyon ritka holmi, így tényleg csak akkor használ, ha a veszély valódi! ─ Most megint mosolygott, és büszkének tűnt. Közben meghozták a csokimat és apa karamellás kávéját. Élvezettel kortyoltam bele a forró italba, nem törődve a habbajusszal, ami az arcomon keletkezett. ─ Tudod, mindig imádtam a mágiát. Imádtam, mert anyád életének a része volt, és én az életének minden darabjában szerepelni akartam. Elbűvölt a hatalom, és a könnyedség, amivel kezelték. Kedveltem Rachel nénédet, és valahol nagyon-nagyon mélyen, talán a nagyanyádat is, de az a hely akkor is romlott. Egyszerűen túl sokaknak van túl nagy hatalma, és a hatalom gyakran magával hordozza a még több hatalom utáni vágy rothadó betegségét. Komolyan aggódom, hogy az ott kavargó rosszindulat egyszer elragad. Éppen ezért van még egy ajándékom számodra ─ jelentette ki, és a tekintete nagyon komoly volt. A zsebéből egy kulcscsomót vett elő, egy kapu és egy bejárati kulccsal. Tudtam mit jelent, már mielőtt kimondta.
─ A választás lehetősége. Nem most, bármikor. Darkfire törvényei szerint nem tarthatok rád igényt, ha nem embernek születsz, minden felügyeleti jog édesanyádé. Ezt elfogadtam, amikor házasságra léptem vele, de ez nem Darkfire, te pedig nem én vagy. Dönthetsz, és én mindig teljes szívem örömével foglak itt fogadni, légy fiatalkorú, vagy felnőtt, Láng vagy csupán csak egy lány, aki menekülni vágyik. ─ Ezen gondolkoztam, mióta leszálltam a repülőről. Az életem milliószor egyszerűbb lenne, ha visszaköltöznék Németországba apához. Persze bizonyos szinten unalmasabb is, de inkább az unalom, mint az elviselhetetlen kontroll, az elvárások, és az életveszély. Akármennyire is boszorkánykirálynő a nagyanyám, polgári jog szerint nem tehet semmit az ellen, ha a másik törvényes képviselőmhöz költözöm. Tizenhét éves vagyok, mind a két ország törvényei szerint vannak már bizonyos jogaim, például egyik szülőm felügyelete alatt megválaszthatom, hol akarok élni.
─ Nem kell most válaszolnod ─ nyugtatott meg apám, és szerintem nagyon örült neki, hogy elgondolkoztam a dolgon. ─ Viszont még valamit meg kell beszélnem veled, mielőtt hazamegyünk. ─ Előre láttam, hogy ez  valami mind a kettőnknek kínos lesz, csupán abból, ahogy a felnőtt, férfi ember apám elpirult. ─ Öhm… Szóval nem egyedül lakom. Van egy barátnőm, és már nagyon várom, hogy megismerkedjetek. Szerintem kedvelni fogjátok egymást.
─ Ez szuper apa! Jó hogy ismerkedsz ─ próbáltam oldani a feszültséget ─ a magamét is. ─ De csak pár hónapja mentem el, nem volt nagyon gyors ez az összeköltözés?
─ Tudod kicsim, ismerem már egy ideje. Nyár elején jöttünk össze, de nem akartalak ezzel stresszelni, amíg nem komoly a dolog. Aztán anyád nagy hirtelen úgy döntött, hogy boszorkányt farag belőled.
─ De apa… Majdnem minden héten beszéltünk telefonon…
─ Úgy éreztem ez nem telefontéma. Kezd közöttünk nagyon komoly lenni a dolog.
─ Oké, megértettem, nem cseszem el neked ─ mosolyogtam rá. ─ Mik a szabályok?
─ Nincs varázslás a házban. Nincs vérrel és tűzzel való kapcsolatteremtés sem anyáddal, sem az unokatestvéreiddel, arra ott a mobilod ─ mintha képes lennék rá… Apám többet tud boszorkányságról, mint én. ─ Nincs Darkfireről való beszéd, vagy akármilyen mágia említése, ha Edda is ott van.
─ Megértettem, szüntessem be a boszorkányságot. Úgyis ez volt az elhatározásom ─ mosolyogtam rá még szélesebben ─ Az Edda szép név. Milyen lány?
─ Kedves, és gyönyörű. Ügyetlenebb nálad is, de olyan aranyos módon, hogy nem tudod elképzelni. Majd meglátod! ─ A karórájára nézett. ─ Ha hamarosan elindulunk, akkor fél óra alatt otthon vagyunk. Addigra Edda is otthon lesz ─ elmosolyodott, és ez a mosoly most nem nekem szólt. Jó volt szerelmesnek látni az én bolondos apámat.
Háromnegyed óra múlva valóban otthon voltunk, és a ház tényleg nem volt üres. Furcsa volt a régi házat ennyire megváltozva látni. Semmi radikális, de elég volt az az egy-egy kép, táska, egy kávézóasztalka a nappaliban, hogy az összkép teljesen más legyen. A tárgyak harmóniájából úgy tűnt, hogy itt két egymással szintén harmonizáló, ízlésükben közel álló ember él.
A nő csak kicsit lehetett fiatalabb apánál, de a derékig érő, sűrű fekete haja, és a hatalmas, kék szemei fiatalossá tették, az arcát pedig szinte gyermekivé. Amúgy a tekintete és elsőre a modora is nagyon kedves volt. Talán úgy gondolta, hogy nekem a leges legjobb arcát mutatja, hiszen csak egy hétig leszek itt, vagy alapból ilyen volt a természete. Mikor végigfutottam a ruházatán, azt vettem észre, hogy csinosan öltözködik, de néhány élénkebb szín igazán szépen állt volna neki. Mikor újra az arcára néztem, valami nem stimmelt. Valami furcsa volt ebben a nőben, és olyan érzésem volt, mint mikor elfelejtek valamit.
Amúgy Ebba igen temperamentumos volt és valóban nagyon ügyetlen, de mikor mosolygott, mintha izzott volna körülötte a levegő. Nem volt kérdés, hogy apa mit látott benne, és örültem, hogy van valaki mellette, aki ennyire élettel teli és reális.

***

A következő pár napot nagyrészt apával töltöttem, de találkoztam két régi barátnőmmel, Adie-vel és Irmával is. Kávéztunk egy jót, aztán vásárolgattunk a plázában. Jó volt németül csevegni tinilányos hülyeségekről, és jó volt a régi arcokat látni, hallani a hangjukat, meg persze Amerikába nem kapható cuccokra s kajákra vadászni, de azért éreztem, hogy ezek a barátságok már elhalványultak. Nekik is másfelé fordult az életük, meg nekem is. Egyszer az utcán messziről Karl-t is láttam, de elfordultam, és szerencsére nem ismert fel.
Apa barátnőjében még az utolsó előtti nap sem tudtam, hogy mi a furcsa, de egyre inkább megkedveltem.Az őszi szünetből - ami amúgy is mindig nagyon rövid - csupán öt napot töltöttem apánál, és az gyorsabban elszállt mint a füst, ha Zed rápillant.
Az utolsó éjjel rémálmom volt. Nem démonos-fagyos, csak sima, emberi, de azért jól esett volna átbotorkálni Samhez, és megosztani vele. Ott ültem az ágyban, és realizáltam, hogy nem maradhatok itt. Persze amúgy sem, mert Zeda nagyi kibelez, ha nem vagyok ott Samhain-kor, amikor egy csomó „fontos” dolgot meg akar tanítani, de ezen odakötött Sam is. Anyámtól jó esetben sosem fogok elhidegülni, meg ha én itt élek, ő sem hiszem hogy ott marad, de Sam lassan olyan volt, mint a testvérem. És igen, a testvérek veszekednek néha, és igen, most haragszom rá, de ez így természetes. Nem hagyhatom, hogy ez a fontos kötelék úgy elhalványuljon, mint az Adie-vel és Irmával való kisgyerekkorom óta tartó barátságom, márpedig, ha öt-hat év múlva Sam Darkfire-ban fog uralkodni, én pedig itt Németországban csinálom épp a mesterfokút, akkor az évente egyszeri találkozón nem lesz több kapcsolódási pontunk mint ami a lányokkal volt most.

***

Másnap reggel Ebba jött be felkelteni. Még akartunk egy nagyot reggelizni közösen, mielőtt indul a gépem. A fiatal nő úgy ült az ágyam szélére, mint egy kisállat, aki várja a reakciót, hogy szabad-e. Mosolyogva beszélgettünk, miután egy biccentéssel megadtam az engedélyt. Azt mondta, hogy nagyon örül, hogy megismert, és hogy bármikor szívesen lát itt, ha akár egy hétvégére haza akarok utazni, ne gátoljon, hogy ő is itt van, és persze karácsonykor is várnak mindketten. Azt feleltem, hogy ez amúgy sem akadályozott volna, végül is én voltam itt előbb. A jókedvem és a mosolyom addig tartott, amíg el nem kezdett babrálni valamivel a nyakában. Abban a pillanatban megfagyott a tüdőmben a levegő. Kiszálltam az ágyból és távolodtam két lépést, míg Edda csodálkozva ült a helyén, szintén belefagyva a mozdulatba. Most villant be, amit már első nap is láttam, csak túl fáradt voltam, hogy felfogjam, vagy talán nem figyeltem eléggé a nagyanyám óráira. Az apró, arany szimbólum a nő nyakában nem volt más, mint valamelyik boszorkánytörzs jelképe. Arra már nem emlékeztem melyiké. A csalódás keserűségét éreztem  számban. Olyan hamar megkedveltem őt... Talán épp arra van kiképezve, hogy kedveljem gondoltam.
─ Zeda küldött, hogy szemmel tartsd apámat? ─ kérdeztem fagyos hangon. A nő szeme elkerekedett, de nem láttam benne feleszmélést, úgy tűnt, mint aki csak a hangnemváltáson csodálkozik. Elengedte a nyakéket, és a haját kezdte babrálni. Olyan volt, mint a láng az új gömbömben. Örökmozgó.
─ Zeda? ─ A hangja magasabb lett, és a szemében már volt némi felismerés. Jól játszotta a szerepét, olyannak tűnt, mint aki sejti miről van szó, de fél, hogy félreértett valamit.
─ Kérlek, ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, miről beszélek. Apámnak elég gondja volt már a boszorkányok miatt, és beléd szeretett. Össze fog törni ha ezt megtudja ─ jelentettem ki szomorúan. Most már bizonyosság villant a szemében, de annyira őszintén, hogy meginogtam a biztosnak vélt tudásomban.
─ Boszorkányok? Zeda Everett? Mit akarna Zeda Everett George-tól? ─ láttam rajta, hogy tényleg nem tudta. Teljesen össze volt zavarodva, mint a gyerek, akit épp számon kérnek. Nem az Első Fény küldte, csupán véletlen volt, hogy találkoztak.
─ Boszorkány vagy, nem? ─ kérdeztem halkabban, és kevésbé indulatosan mint az előbb.
─ Annak születtem. Anyám anyja ember volt, és anyám embernek született, ez sajnos előfordul, ha az egyik fél ember. Én viszont az öcsémmel együtt örököltem valahogy a jó géneket, a dominánsakat, és boszorkánynak születtem. Pár évet tanultam is Amerikában, de az nem nekem való. Mindig is úgy éltem, mint egy ember, már legalább tíz éve nem varázsoltam vallotta be. Kicsit hülyének éreztem magamat, hogy rögtön kémnek gondoltam.
─ Apámnak akkor is tudnia kell ─ jelentettem ki, a számat rágva.
─ Miért ki ő? Miért érdekli az Első Fényt?
─ Az egyik Láng apja ─ jelentettem ki ─ én boszorkánynak születtem, az édesanyáddal ellentétben.

***

Nagyon kedveltem Eddát, így reméltem, hogy apa meg fogja érteni. Azért megfenyegettem a lányt, hogy egy hét múlva felhívom apát, és ha addig nem fogja tudni, akkor én magam mondom el.
Az indulatok lenyugvása után még beszélgettünk kicsit, majd reggeli, és indultunk a reptérre, hogy visszatérhessek a borzasztóan zűrös életembe…

2015. december 24., csütörtök

Boldog karácsonyt!

Sziasztok! Mindenkinek kellemes ünnepeket kívánok!
Eme zenével és képpel köszöntenélek titeket:





13. fejezet - Sam

Szaisztok! Meghoztam az új részt, ami a lányok szülinapjáról szól. Remélem, tetszeni fog nektek.

Sam


– Áááá! Úristen! – futott felém Sally, majd szorosan magához ölelt. Éppen a szülinapomon érkezett, elé mentem a legközelebb lévő reptérhez. Péntek volt, de aznap kihagytam a sulit. Anya, ha előtte apa meggyőzte, mindig megengedte, hogy ezen a napon kivételesen itthon maradjak, és nagy nehezen, de Carlee anyját is sikeresen rábeszéltük, hogy unokatesóm se menjen suliba.
– Jól nézel ki – mosolyogtam rá rég nem látott barátnőmre. Ő az egyetlen, aki megmaradt a múltamból. Talán megérdemelte volna, hogy őt is kizárjam, hiszen nem állt ki mellettem. Választania kellett a pompon és én köztem... Nem győzhetek mindig. Végül megbocsátottam neki.
– De te jobban. Az év háromszázhatvanöt napja közül a szülinapodon ragyogsz a legfényesebben – mosolyodott el ő is.
– Hu, de drámaian fejezted ki magad.
– Hát... Na jó, már nem bírom tovább, hát elmondom. Abbahagytam a pompont.
– Azt a kur... vagyis miért? Meg... miért? És ez hogy jön ide... Vagyis a drámához? – akadt el a szavam. Egy értelmes mondatot nem tudtam kinyögni, káromkodni meg nem szerettem volna a hegyek miatt, amik nap mint nap kísérnek. Most a testőreimről beszélek. Szóval ők bármikor beköphetnek anyámnak, vagy Zedának, hogy mit teszek. Rágyújtani is csak a lánymosdóban tudtam. Furcsa, de Amerikának ezen részén az emberek nem szólnak meg, ha a WC-n cigizel, csak melléd állnak, és kérnek egy kis tüzet.
– A kocsiban mindent elmesélek, most örülök, hogy landoltam – nevette el magát. Hát, igen, Sally és a repülés igen távol állnak egymástól. Egyszer, amikor még csak tizenegy évesek voltunk, a családjaink együtt mentek nyaralni Európába, pontosabban Görögországba. Nagyon szép emlékeim vannak róla, kivéve, hogy Sally rátaccsolt a ruhámra, amikor éppen a repülővel landoltunk.
Miközben az autóhoz mentem, rég nem látott barátnőm a fülembe suttogott:
– Én igazán nem akarlak megijeszteni, de két Herkules követ minket.
Ők a testőreim.
– Jah, így már minden világos – mondta szarkasztikusan Sally. Carleeval már megbeszéltük, hogy mit fogunk mondani az embereknek, ha erről kérdezősködnek. Ezt a nagyinkkal is egyeztettük, meg a szüleinkkel, sőt a létező összes testőrrel, dolgozóval, baráttal, akik tudják az igazat. Azt kell mondanunk, hogy nemrégen betörtek a nagyim házába, bejöttek a szobáinkba, mi pedig annyira sokkot kaptunk, hogy csak így merünk kimenni az útra, ráadásul a nagyink is túlaggodalmaskodta ezt az egészet.
Mikor a kitalált mesénket taglaltam Sallynek, ő egyet értett velem abban, hogy így biztonságosabb, de a szemében felfedeztem némi értetlenkedést. Már megijedtem, hogy nem fog nekem hinni, de amikor nem kérdezősködött, megnyugodtam.
Az autóban ülve vártam a magyarázatát arra, hogy miért lépett ki a csapatból. Hiszen már kapitány lett, ezt ő maga mondta webkamerázás közben a múltkor, és majd kicsattant a boldogságtól.
– Szóval – törte meg a csendet. – Talán már elfelejtettük, mi a fontos...
– Ezt nem nagyon értem – vallottam be. Válasz helyett viszont egy kérdést kaptam.
– Emlékszel, miért kezdtünk pomponozni?
– Persze, hogy emlékszem rá – mosolyodtam el. – Miután megnéztük a hajrá csajokat, pompon lázban égtünk.
– Igen. Pontosan. Mindketten – mondta ki a szavakat, mire megértettem, de nem szakítottam félbe, amikor folytatta. – Együtt kezdtünk bele, nélküled nem ugyanolyan. Egy idő után csak ez az egy cél lebegett a szemem előtt. Én akartam lenni a legjobb, aztán web kamerázni kezdtünk.
– Most jön az a rész, amikor rám kensz mindent? – Böktem meg nevetve a vállát.
– Nem – mosolyodott el halványan. – Most az a rész jön, amikor tönkreteszel egy drámai pillanatot. Jah, hogy az már megvolt? – nézett rám tettetett szúrós pillantással, majd ő is röhögni kezdett.
– Ne haragudj, folytasd!
– Ezek után nem ugyanolyan elmondani.
– Sajnálom – kértem megint bocsánatot, mire arcvonásai megenyhültek, és folytatta a mondandóját.
– Amikor kameráztunk, egyáltalán nem tűntél elégedetlennek. Nem láttam rajtad, hogy valami hiányozna az életedből, pedig nagyon szeretted a pompont. Sőt, felszabadult voltál. Pár hónapja, amikor láttalak hot-dogot enni, nagyon megirigyeltelek. Tudod, mióta nem ettem ilyen hizlaló kaját?
– Csak az az étel igazán finom, amiben sok a kalória – vontam meg a vállam. – És tudod mit? Nem volt utána bűntudatom. És azután sem, hogy Chelsea képébe nyomtam. – Amint ezt kimondtam, azonnal megbántam. Lehunytam a szemem, és lelkiismeretes hangon kérdeztem meg: – Már jobban van?
– Olyan nagy baj nem történt. Már jár, és egy hónap múlva elkezdhet gyakorolni újra, de már nem lehet vezető. Nem csinálhat túl nagy ugrásokat, és nem gyakorolhat annyit, mint azelőtt. Azt hallottam, hogy ezek után nem esz többé a csapat tagja, nem jön vissza, megalázó lenne neki. Túl sokat dolgozott azért, hogy kapitány legyen, ez egy szempillantás alatt kudarcba fulladt.
– Addyvel együtt vannak még?
– Igen... Sajnálom.
– Oh – legyintettem. – Már régen túl vagyok rajta. Nincs szűkségem rá, és igazából most úgy érzem, senkire sem... Mármint pasira – javítottam ki magam, mert nem akartam, hogy azt higgye, barátokról is szó van.
– Amióta a baleset történt, már nem olyan ribi, mint azelőtt volt. Nem szólt be senkinek, de igazából nem is szól senkihez Addyn kívül. Tiszta antiszociális lett. Habár nem csodálom, megfosztották attól, amit a legjobban szeretett.
Én tettem – gondoltam magamban. Amióta kiderült, hogy boszorkány vagyok, biztos voltam ebben. Már akkor, abban a pillanatban is tudtam, csak nem értettem, hogy miért éreztem magamat hibásnak. A nyaklánc, mely visszafogta az erőmet nem volt rajtam. Már tudom, hogy anya miért akarta olyan sürgősen odaadni nekem az éjszemet. Nem akarta, hogy bármiféle balesetet csináljak. De hogy csináltam, mikor az én erőm a tűz? Hogy tudtam a gondolataimmal ellökni Chelseat? – tettem fel magamban a kérdést.
– Hahó – legyintette meg a kezét a szemeim előtt. – Figyelsz te rám?
– Ne haragudj, elkalandoztam.
– Semmi baj.
– Megismételnéd? – kérdeztem.
– Nem – tettetett sértődést. – Na jól van, nem kell ennyire könyörögnöd – nevette el magát. – Szóval, miután abbahagytam a pompont, beiratkoztam kreatív írásra.
– Nem is tudtam, hogy szeretsz írni.
– Én sem. De, amikor megláttam a hirdetést a suliba, azonnal felírtam a nevem a jelentkezők közé. Mintha valami erre késztetett volna. Újra kellett kezdenem, és nem is volt nehéz rájönnöm, hogy miben vagyok jó.
– Gratulálok neked – mondtam lelkesen.
– Köszönöm! Te már rájöttél, hogy miben vagy jó?
Oh, hát meg tudom gyújtani a cigimet a puszta tekintetemmel. Néha késztetést érzek, hogy erdőtüzet csináljak, és meg bírom állni, valamint felébresztettem a kómájából egy Matthew nevű fiút, aki amúgy elzavart utána – szedtem össze magamban, hogy miben vagyok jó.
A Mattes ügyről nem meséltem senkinek sem. Miután kinyitotta azokat a különleges szemeit, rémületet véltem benne felfedezni, ami talán keveredett egy kis gyűlölettel. Utált engem, pedig megmentettem. Nem tudom, hogyan, de így történt. Elzavart a kórházból, azóta pedig rá se nézek. Pár napja jött vissza a suliba, és kerültem, ami elég nehéz volt, mivel egy osztályba járunk, de valahogy sikerült.
– Rajzszakköre járok – mondtam végül. Ez történetesen kicsit igaz... Oké, nem rajzolunk, és be sem jártam egy ideje, de ha egyszer ez az alibink Carleeval, akkor miért ne dicsekedhetnék vele? Jó, nem tudok rajzolni, de azért jobban, mint az unokatesóm.
Amikor észrevettem, hogy Lily rajzaiban betűk rejtőznek, próbáltunk saját rajzot mutatni Zedának, de nem tettük, mivel feltűnő lett volna, hogy egyik percben még konyítunk hozzá, másik percben pedig akár az öcsém képeit is odaadhattuk volna a nagymamánknak.
– Nem is tudtam, hogy tudsz rajzolni. Jó, hogy mindketten megtaláltuk a rejtett tehetségünket.
– Jah. Figyelj, otthon te rendezted a legnagyobb bulikat. Segítenél nekem? Nem egy Project x bulira gondoltam. Nagyi megengedte, hogy ne otthon tartsuk a bulit, mert ő és az öcsém hamar lefekszenek aludni, de a testőrök velünk lesznek. Ők aztán jók a beköpésben – mondtam kissé hangosan, hogy ők is hallják. Nagy kocsiban utaztunk, mi leghátul ültünk, és volt egy felhúzható fal közöttünk. – Egy cigit sem tudok megvenni – tettem hozzá már kicsit halkabban.
– Persze, hogy segítek. Konkrétabban hány embert hívtál meg?
– Úgy harmincat, ha mindenki eljön – mosolyodtam el. Nem akartam kis bulit, így Carleeval megegyeztünk, hogy a nagy szektából mindenkit meghívunk, nem csak a mijeinket, így jobban megismerhetjük a boszorkányokat és boszorkánymestereket a suliból. Néhányan viszont kicsit húzták a szájukat, amikor közöltük, hogy nem varázsolhatunk a bulin, mert lesz köztünk ember is, de azért remélem, eljönnek néhányan a meghívottak közül.
– Lesz pia? – kérdezte Sally.
– Nem – mondtam hangosan, hogy a testőrök is hallják, majd halkabban mondtam: – persze, hogy lesz, de csak rejtve. Kólákban, meg ilyesmik. Majd lesz azokon az üccsiken jelölés, amikben van ital.
– Remek! Így izgisebb – nevetett Sally.
– Jah, de csak mértékkel. Nagyi igaz, hogy aludni fog, de azért jó lenne nem részegen hazaesni. Szóval az utolsó pár órában ne igyunk.
– Már alig várom, hogy megismerjem az unokatesódat. Biztosan helyes.
– Hogy mi? – ha éppen ittam volna, biztosan félrenyelek.
– Jah, hogy a rokonaid tiltottak?
– Sally, az unokatesóm lány – világosítottam fel.
– Nem Charleynak hívják? – kerekedett el a barátnőm szeme.
– Carlee – javítottam ki. Nekem van fiú nevem, mégis az unokatesómra hitte, hogy srác.
– Oh, Jézusom! Ha tudnád, mennyit fantáziáltam róla – húzta el a száját.
– Hát ez kész, és undi – nevettem fel hangosan.
– Bocsi, biztosan félreértettem – röhögött ő is.
– Mérget vennék rá, hogy nem fiú nevet mondtam. De azért remélem, kedvelni fogod.
– Oh, biztosan hasonlít rád sok mindenben.
– Igazából egyáltalán nem. Vagyis... Minél jobban megismerem, annál több hasonlóságot látok, de még így is különbözünk. Főleg a külsőnk. Nagyon szép lány, magasabb nálam egy kicsit, és vékonyabb is nálam, a haja pedig... Imádom.
Carlee koronája olyan, akár a tűz. A lángok megbabonáznak, és erőt adnak, ezért szeretem olyannyira a füstöt, ami körül vesz, amikor gyújtogatok éjszakánként a szobámban. Megbabonázom olyankor a levegőben táncoló ködszerű varázst, hogy ne terjedjen, nehogy kiérjen az ajtómon és az őrök észrevegyék.
– Most úgy beszélsz, mintha belezúgtál volna – zökkentett ki a gondolataimból a barátnőm.
– Jaj, szegény Carlee – viccelődtem. – Azt hiszem, ha tudná, miket beszélünk róla, paprikaspray-t fújna a szemünkbe.
– Ezt nem kétlem.
Mikor hazaértünk, megmutattam Sallynek a szobáját, és körbevezettem a házban. A látvány lenyűgözte, és végig arról beszélt, hogy olyan ez, mint egy elvarázsolt kastély, és én vagyok benne a hercegnő, aki megmentésre vár.
– De most komolyan. Írni fogok erről egy sztorit, és rólad mintázom a királylányt.
Vagy a boszit – gondoltam magamban.
– Sally, nem akarom elrontani az örömödet, de szerintem már írtak ilyen sztorit.
– Kicsoda? – kérdezte egy kicsit letörve.
– Nem is tudom... Talán Andersen, vagy mit tudom én? Te értesz ehhez.
– Az én főhősnőm más lenne. Olyan, mint te. Menő, és okos, aki nem megmentőre vár, hanem meg tudja magát védeni.
És boszorkány jutott megint eszembe ez a bájos gondolat.
– Megváltoztál – mondtam mosolyogva, mert egyáltalán nem rossz irányba történt.
– Miben?
– Eddig nem volt ilyen szárnyaló a fantáziád.
– Te is más lettél.
– Mi változott – kérdeztem. Azon kívül, hogy varázserőre tettem szert, még ugyanaz az ember vagyok.
– Nem tudom, de valami nem stimmel – nézett végig rajtam. Hirtelen az az érzés uralkodott el rajtam, hogy biztosan rá jött mindenre, kár tagadnom előtte. Ő a legjobb barátnőm, ha más nem is, ő biztosan megérezte. Sally szóra nyitotta a száját, és már komolyan azt gondoltam, hogy a leleplezés szavai jönnek majd ki rajta. – Új sampont használsz?
Akkor kő esett le a szívemről, hogy szinte hallottam, ahogy koppant egy nagyot, majd megkönnyebbülten, de azért észrevétlenül sóhajtottam.
– Igen – hazudtam. – Annyira tetszett Carlee haja, hogy elkezdtem olyan sampont használni, mint ő.
– Hm, a majmolás sohasem vallt rád. Inkább te voltál az, akit utánoztak. Sok jó pasit hívtál? – váltott hirtelen témát.
A boszorkánymesterek nagy többsége jóképű volt. Persze ők is csak átlagos emberek voltak ezen a téren, szóval nem volt mindenki tökéletes, mint a legtöbb ilyen misztikus filmekben szokott ez lenni. Nem volt mindegyik izmos és magas, és Matt... akarom mondani helyes, de azért a többségük átlagon felüli volt, mint mondjuk Jack.
Mostanában a srácot nem láttam olyan sokat Carleeval, néha-néha láttam őket beszélgetni, de valami mintha megváltozott volna kettejük között. Valahogy kezdtek eltávolodni egymástól. De lehet, hogy csak azért látom így, mert már Jack nem dolgozik nálunk. Lehet, hogy csak szimplán nincs idejük egymásra. De én drukkolok nekik.
Carleet nem képzeltem először erős személyiségnek, de bebizonyította ennek az ellenkezőjét, amikor gúnyolódtam Jacken. Olyan határozottan állt ki mellette, hogy csak lestem.
– Naná, hogy lesznek helyes fiúk.
– Akkor tökéletes lesz a parti. Hol tartjátok?
– A régi házunkban. Nem adták el anyámék – válaszoltam. – Van egy hatalmas hall, arra gondoltam.
– Ha még megvan, akkor miért a nagyitoknál laktok?
Ezen én is gondolkodtam, amikor közölték velem, hogy az a mi házunk volt régen. Arra jutottam, hogy mivel elidegenedett egymástól a családunk, praktikusabb egy házban lenni. Ez az egyik variációm. A másik, és egyben valószínűbb, hogy Zeda így akar minket szem előtt tartani, hogy dönthessen az „örökösről”.
– Ez a ház giccsesebb. Mind kényelmesen elférünk. Mama biztosan magányos egyedül. Legalábbis, ha az itt dolgozókat nem számítjuk társaságnak.
– Igaz – mondta. – Szegény biztosan nagyon egyedül érezte magát, amíg nem jöttetek. Majd bemutatsz neki?
– Hát persze. Mondjuk, szerintem nem olyan, mint, amilyennek elképzeled. Zeda nem az a tipikus süteménysütős nagyi, mint Turner nagymamám.
És akkor esett le. A rokonaimat ismerem apai ágról. Ha apa boszorkánymester, akkor minden családtagom az, és én nekem még csak fel sem tűnt. Hogy én erre miért nem gondoltam eddig?
– Hasonlít rád? – kérdezte végül.
– Van egy olyan sejtésem, hogy ebben a családban senki sem ugyanolyan – mondtam ki, amit gondoltam.
– Na gyere, bemutatlak az unokatesómnak! – mondtam, majd karon ragadtam a barátnőmet, aki már izgatottan várta a találkozást. Végig fiúnak képzelte el, habár nem tudom, hogy érthette ennyire félre azt a nevet, mivel csak a kiejtésük hasonlít a Charleyval – ami egyébként is uniszex becézés, mint a Sam –, a leírásuk már kevésbé.
Mielőtt Carlee ajtajához értünk, figyelmeztettem a barátnőmet, hogy ne lepődjön meg semmin. Nem tudtam, hogy mi fog történni, mert még idegen nem akart bemenni az unokatesómhoz, de sejtettem, hogy nem fognak csak úgy beengedni senkit. Főleg, hogy Carleeval állítólag megy köztünk a versengés a trónért, ami nem annyira igaz.
Sohasem ártanék neki és tudom, hogy ő sem bántana, de a biztonságiaknak ilyen merényletekre is fel kell készülniük. Persze engem mindig beengednek, mert ha esetleg meg akarnám ölni Carleet, akkor végleg lemondhatnék az örökségről. Persze sohasem gondoltam ilyesmire, csak megpróbálom a dolgokat az őrök szemével is nézni.
Jól sejtettem, hogy valami történni fog. Mielőtt bekopoghattam volna Careehoz, a testőrök elkezdték megmotozni Sallyt. Azt hittem, ott helyben elsüllyedek. Mit gondolhat a barátnőm erről a városról, a családomról, a furcsa kastélyról, ami történetesen az otthonom.
– Hé, ne tapizzon már! – figyelmeztette az őrt Sally, ami igazából jogos, mert a férfi még a fenekét is megtapogatta, pedig úgy feszült rajta a cicanadrág, hogy oda nem is tudott volna semmit elrejteni.
– Hölgyem, ne ficánkoljon már! Ez biztonsági okok miatt szűkséges.
– William! – hallottam egy ismerős, lágy hangot a hátam mögül... A nagymamámét. – Ne művelje ezt az unokáim vendégeivel! A vak is látja, hogy ártalmatlan a lány.
– Elnézést, Első Láng!
– Na most már aztán levehetné a kezét a vádlimról is – parancsolta Sally.
– Bocsánat, kisasszony – tápászkodott fel William.
– Kedveském – ment közelebb a barátnőmhöz Zeda. – Elnézést kérek tőled ezért az udvariatlan fogadtatásért. Kérlek, érezd magad otthon nálunk!
– Köszönöm – enyhült meg Sally arcvonása a szívélyes üdvözlésre. De miközben megköszönte, le sem vette a szemét Zeda különleges szemeiről. Egyébként, érdekes, hogy ebben a városban mennyi a felemás szem. A boszorkányok között is nem egyet láttam. Különleges, és nem hiszem, hogy véletlen lenne. Majd megkérdezem Mollytól, ő biztosan tudja erre a választ. Sokat olvas és tapasztaltabb boszi, mint én meg Carlee együtt véve.
Mikor az őrök végre az ajtóhoz engedtek, beléptünk Carleehez. Éppen fejhallgató volt rajta, közben pedig laptopozott. Már pedig kezdtem csodálkozni, hogy nem jött ki a zajra, de így érthető volt. Mikor meglátott minket, a nyakába akasztotta a fejhallgatóját és felállt.
– Sally, ő itt az unokatesóm, Carlee – emeltem ki a nevét. – Carlee, ő itt Sally, a barátnőm.
– Örülök, hogy megismerhetlek – mondta Sally, majd két puszit nyomott Lee arcára. Hiába nem találkoztak még soha, a barátnőm ilyen közvetlen volt mindenkivel, de jól állt neki.
– Én is – mosolyodott el Carlee.
– Sallyvel elmegyünk a házba elrendezni a dolgokat, előtte pedig bevásárolunk. Jössz te is? – kérdeztem Leetől.
– Igen, úgy is unatkoztam.
A már általam előre elkészített üdítőket – kóla, benne szeszes ital – betettük az autóba, majd elmentünk rágcsálnivalót, meg színes, műanyag poharakat venni. Én már egy hete megvettem Carlee ajándékát, egy álomfogót, mert tudom, hogy a lidérc elkíséri éjszakánként.
Nem hiába Sally rendezte a legjobb bulikat a régi városomban. Egyszerűen zseniálisan berendezte az egészet. Vettünk egy diszkólámpát, vittünk hangerősítőket is. Alig volt néhány bútor a hallban, a barátnőm olyan zseniálisan átalakította a testőreink segítségével a szobát, hogy a végeredmény egyszerűen tökéletes lett.
– Hú, Sally, ez eszméletlen lett – nézett végig a végeredményen Carlee.
– Ez a csaj eszméletlen partikat csapott odahaza – mondtam az unokatesómnak.
– Aj, azért ne túlozzunk! Habár, a szülinapi bulijaim tényleg legendásak a suliban. Nyárra esik, ezért medencés bulit szoktam tartani. Remélem, ha majd úgy adódik, mindketten el tudtok jönni.
– A nyár nagy részét apánál szoktam tölteni. Ő Németországban lakik, de mindenképpen sort kerítek rá – ígérte meg Catlee.
Lee és Sally már az első másodpercben megkedvelték egymást. Az unokatesómnak tetszett, hogy Sally ír, a barátnőm pedig jókat nevetett Carlee humorán, ami meglehetősen vicces, azt meg kell hagyni.
– Mennyi az idő? – kérdeztem, miközben töltőre tettem a csontig lemerült telefonomat.
– Fél hat – nézett Lee a karórájára.
– A legjobb barátainkat hatra hívtuk, a többieket pedig hétre.
Mollyt, Lilyt, és Hannah-t hívtam, Carlee pedig egy lányt, aki boszorkány, de nem a kör tagja. Meg mertem volna esküdni, hogy valamikor tudtam a nevét, de már kiment a fejemből. Ez van, ha valakivel nem beszéltem még soha. Valami olyasmi rémlik, hogy ő ébresztette először Carlee-ban annak a gyanúját, hogy különlegesek vagyunk.
Talán butaság, hogy Hannah-t elhívtam, mint egyik legjobb barátnőmet, de sok dolog történt a kóma óta. Rengeteget beszélgettünk, és hálás nekem, nagyon is. Bocsánatot ugyan nem kért a bátyja viselkedése miatt, de azt nem is neki kell megtennie. Egy kicsit gonosz a csaj, kibeszél mindenkit a háta mögött, és vannak előítéletei, de valamiért bírom, még ha nem is tudom, hogy miért. Van a felszínessége mögött valami, amit meg akarok ismerni.
De nem csak ennyiből áll a lány, hiszen minden ember egy összetett személyiség. Fogadni mernék, hogy neki is vannak szebb pillanatai. És, habár nem vallja be, látom rajta, hogy ő is kedvel engem. Igaz, hogy szerinte ellenségek vagyunk, amit igazából nem értek. Mi is úgy tanultuk, hogy a Roselinek és Soleminek között háború dúlt, és talán még mindig tart – ami ironikus, mivel víz és tűz –, de Zedához is szokott menni Roselin nemzettségű boszorkány, és szívélyesen beszélget velük, nem elzavarja őket.
Tanán valami történt én és az ő családja között, ami miatt ellenségeskedésre nevelték ellenünk. De, ha nem kedvelne, nem keresné a társaságom, nemde? Vagy azt az elvet használja, hogy „Légy közel a barátaidhoz, de az ellenségeidhez még közelebb”? – kalandoztak el a gondolataim. Hannah a meghívásomra ezt mondta: „Hát jó, úgy is imádom a bulikat.” Mindezt flegmán mondta, mintha ő tenne nekem szívességet azért, hogy eljön. Miért bírtam mégis? Mintha lett volna valamiféle kötelék köztem és az ikrek között. Talán van valami köze ahhoz, hogy ellenségeskedni próbálnak velem. Hát... Matthewnek jobban megy, mint Hannahnak.
– Hali – hallottam egy ismerős hangot a hátam mögött. Éppen a Hannah-ét. Olyan érdekes, hogy valakire gondolsz, aztán egyszer csak megjelenik. – Tudom, hogy korán jöttünk, de kicsit hamarabb végeztünk a bevásárlással, mint gondoltam.
Megfordultam, és nem hittem a szememnek. Hannah mellett Matt állt, mindkettejük kezében egy-egy szeszes ital volt, meg egy tálca.
– Gondoltuk, feldobjuk a bulit – rakta le az egyik asztalra az alkoholokat. Matt mellé tette a tálcát, rajta süteménnyel. Fogadni mertem volna, hogy nem csak liszt és tojás volt benne. De kiskorúak ebben a városban ilyen könnyen hozzájuthatnak mindenhez? – Nem mellesleg, a kólákon kívül más „üccsit” nem látok – mutatott idézőjelet az ujjaival, miközben az üccsi szót mondta.
Matt megfogott egy cigit, és a szájába vette, majd meggyújtotta, de ő gyújtót használt, nem úgy, mint én szoktam.
– Matthew! – szóltam rá. – Ha dohányozni akarsz, jobb ha kimész. A házban nincs cigizés.
– Ahogy óhajtod, Samantha! – Utáltam, ha így hívtak, bár volt egy olyan érzésem, hogy a srác sem szerette, ha a teljes nevén szólították. Udvariasan szólt, mintha egy régi filmben szerepelnénk, de beszéde mögött szarkasztikus hangnemet fedeztem fel.
– Hannah, velem jönnél a mosdóba? – kérdeztem, miközben láttam, hogy a testőrök éppen a pia felé veszik az irányt.
– Kis hölgy, nem erről volt szó – mondta az egyik.
– Lesznek nagykorúak is – segített ki Hannah.
– Oké, akkor ezeket elzárjuk, és személyi felmutatása esetén odaadjuk – tanácsolta a másik. Hát, nem most jöttek le a falvédőről, az biztos.
Mikor Hannah-val a mosdóba mentünk, forgatni kezdte a szemét.
– Ezek a Góliátok mindenhova követnek titeket, még a bulitokra is?
– De hiszen tudod, hogy sokan az életünkre pályáznak. Még nem vagyunk olyan erősek, hogy meg tudjuk magunkat védeni – érveltem a testőrök mellett, pedig nem hittem volna, hogy ezt valaha megteszem. Nem is voltak olyan rossz arcok, habár a nevük, nem illett hozzájuk. Roger, és Simon... mint két könyvelő neve.
– Igen, igaz. Legendák vagytok. Tudod, Sammy – becézgetett, de nem szóltam érte. – A Matt és én nevemhez is köthető egy legenda, de azt csak kevesen ismerik. Látod ezt? – mutatott a szemére, majd vett egy mély lélegzetet, majd a pupillájában fellángolt a gyűlölet, a szeme mintha izzott volna. Ökölbe szorította a kezét, arcvonásai kisimultak, majd elmosolyodott. – Érdekel, hogy lett ilyen?
Valamiért úgy éreztem, hogy közöm lehet hozzá, de amikor megismertem, már ilyen volt... Felemás.
– Érdekel – nyeltem egy nagyot. Hannah éppen szóra nyitotta száját, de valaki bejött a fürdőbe. Sally volt az.
– Sziasztok! – mondta. Fogadni mernék, hogy már volt egy kicsi a fejében, pedig a buli még el sem kezdődött. – Ajándékosztás következik – ugrált tapsikolva.
– Sally, nem ettél te egy bizonyos sütiből? – voltam fel a fél szemöldökömet.
– De, eszméletlenül finom. Az a Matty fiú azt mondta, hogy ő maga sütötte. – Akkor mondjam meg, hogy egy fél óra... Vagyis perc és jöttök? – kérdezte kissé lassan.
– Jah – mondtam, majd a lány táncolva visszament a többiekhez.
– Remélem, hogy nem rontja el a bulit az a süti – mondtam Hannah-nak.
– Az inkább felpörgeti.
– Kérdezhetek valamit?
– Az attól függ.
– A tesód hogyhogy eljött? Utál engem és nem is hívtam, mert gondoltam, hogy nincs is kedve jönni...
– Meg haragszol is rá – fejezte be a mondatomat a lány, mire felsóhajtottam.
– Akár el is mehetek – hallottam egy mély hangot az ajtóból. Matt állt ott, egy ajándék táskát szorongatott. Mielőtt kimondhattam volna, hogy nem úgy értettem, hogy tűnjön el, a kezembe nyomta az ajándékot, és el is viharzott.
– Utána megyek – mondta Hannah. – Ha nem tudom meggyőzni róla, hogy jöjjünk vissza, azt hiszem én sem jövök már. – mondta, mire bólintottam, mert tudom magamról, hogy Carlee nélkül én se mennék sehova, ahol őt megsértették, pedig még csak nem is a tesóm, főleg nem az ikrem. – Az ajándékodat a sütik mellé tettem.
– Sam! Mióta rád várunk! – hallottam Molly türelmetlen hangját. Nemsokára jön a többi vendég.
Gombóccal a torkomban mentem ki a többiekhez. Utálom a félreértéseket, de legfőképp azt, amikor valakit akaratomon kívül sértek meg.
Az ajándékosztás jó hangulatban telt. Próbáltam mosolyogni, és azt hiszem jól is ment. Nem kérdezte senki, hogy miért ment el Hannah, meg Matt. Habár volt egy olyan érzésem, hogy senkit sem izgatott különösebben, mert nem nagyon bírja senki az ikreket, amit nem annyira csodálok.
Megnéztem Matt ajándékát. Egy DVD volt: Ház az erdő mélyén. Nagyon szellemes egy meglepi, de akaratlanul is elmosolyodtam. Annyi minden történt annál a háznál, és mindezek ellenére képes vele viccelni. Hannah egy gyújtót adott, ami nem működött, aztán észrevettem, hogy rá van gravírozva: A képzelet hajtja. Egy kártya is volt a csomagban, amin ez állt: „Így mások előtt is használhatod az erődet.”
A múltkor panaszkodtam Hannah-nak, hogy alig van lehetőségem gyakorolni az erőmet, mert félek, hogy meglátnak, szóval ötletes gesztus volt tőle.
Mollitól nyakláncot kaptunk. Mindkettőnké egy fél napot ábrázolt, ha össze tettük, eggyé állt össze.
– Ez egy különleges kőből készült, a nevét nem tudom, de a legenda szerint boszorkányok kovácsolták – kacsintott, amiből tudtam, hogy ő maga készítette. Sally felhorkant.
– Boszorkányok nincsenek – mondta részeges hangján, majd kuncogni kezdett.
– Nem kéne hagyni, hogy többet igyon – mondta Lily, majd sajnálkozva nézett a vihogó barátnőmre.
– Ugyan már – mondtam a testőrök miatt – Itt nincs ital, nem igaz, Roger? – néztem rá az egyik hegyre.
– Persze, kisasszony.
– Sam – javítottam ki.
– Sam – mondta zavartan, majd folytatta. – Az összeset elzártuk.
– Na látod, Lily! Nincs mitől félned.
– Ha te mondod – nézett rá furcsa tekintettel Sallyre, aki még mindig majd megpukkadt a röhögéstől. – Most én jövök az ajándékkal? – kérdezte.
– Igen – mosolyogtam rá a törékeny lányra.
– Genovette virág – nyújtott át nekünk egyet-egyet. – Ezt nem kell kicserélni, viszont éppen emiatt kisebb az ereje.
– Ez valami gyógynövény? – kérdezte Sally. – Még sohasem láttam hasonlót – kuncogott.
Hát, igen, érdekes növény volt a Genovette. Ez Lily saját gyártású növénye, melynek a szirmai zöldek, a levelei pedig háromszög alakúak voltak. Állítólag szerencsét hoznak, de rajtunk már az sem segíthet, volt egy olyan érzésem.
Észrevettem, hogy Carlee a telefonja kijelzőét bámulja egyfolytában.
– Mi a baj? –- kérdeztem tőle.
– Jacket is hívtam, de nem jött, és nem is írt.
– Biztosan csak késik egy kicsit – mondta Lee barátnője, akiről időközben kiderült, hogy Biancának hívják. Hogy nem jutott eszembe? Pedig végig a nyelvem hegyén volt.
– Remélem – sütötte le a szemét Carlee, majd témát váltott. – Lily, nagyon csinos a blúzod – dicsérte meg a lányon lévő flitteres, fehér felsőt, majd hozzátette – Hanknek biztosan tetszeni fog.
– Már ő is tudja? – nézett rám, majd Mollyra.
– Nem én voltam – emeltem magam elé a kezem védekezőn.
– Rám ne nézz – rázta meg a fejét Molly is, majd Lily az unokatesómra nézett megerősítést várva.
– Egyikük sem mondta el. Ezt csupán a vak is láthatja – magyarázta, mire a lány elpirosodott, Carlee pedig vádlóan ránk nézett. – Ti tudtátok, és nem szóltatok?
– Te sem szóltál nekünk, amikor rájöttél – mondta Molly, és igaza volt. Lee csak vállat volt, amolyan „Na jó, talán igaz” stílusban.
A többiek is ideadták az ajándékokat. Bianca parfümöt adott mindkettőnknek, Sally pedig sminket. Carlee-val érdekes módon szinte ugyanolyan ajándékot vettük a másiknak... Egy álomfogót. Amit én adtam az kék volt, Carlee nekem rózsaszínt nyújtott át. Mindenki meglepődött, hogy ugyanazt vettük a másiknak, pedig ez bárkivel megeshet, és mindkettőnknek rémálmai voltak mostanában.
Carlee-nak időközben SMS-e érkezett.
– Jack írt – mondta nekem – a többiekkel érkezik, az igazi bulira.
– Biztosan dolga akadt – próbáltam vigasztalni. – Ráadásul tíz perc múlva jönnek is a többiek, szóval már nem kell sokat várnod.
– Ez akkor sem ugyanolyan – mondta szomorúan.
– Hé – emeltem fel az állát, hogy a szemembe nézzen. – Ez ne rontsa el a jó kedvedet.
Éppen mosolyogni kezdett, amikor újabb SMS érkezett a telefonjára. Carlee könnyezni kezdett.
– Most meg az sem biztos, hogy jön – mondta a szemeit törölgetve. – Remek eddig a szülinapunk.
– Még el sem kezdődött – mondtam, majd adtam Carleenak egy zsepit. – Az a pancser kihagyja élete legjobb buliját, ha nem jön - Amint ezt kimondtam, beindult a zene, de olyan hangosan, hogy majdnem beszakadt a dobhártyám. Pár másodperc múlva valaki lejjebb halkította, így már egész elviselhető volt.
A vendégek szépen, sorban jöttek. Legelőször Hank érkezett, aki szintén megdicsérte Lily blúzát, de sajnos nem kérte fel táncolni, csak melléült beszélgetni. Talán Lily fiatal hozzá... Nem is tudom. A lány nemsokára tizenöt éves lesz, a srác pedig nem régen töltötte a tizenhetet. A kor az passzol, illenek egymáshoz, szóval semmi sincs, ami megállíthatná őket, kivéve Sally barátnőm, aki röhögcsélve Hank ölébe ült. Lily úgy tett, mintha nem zavarná a dolog, de szinte éreztem, ahogy legbelül összeomlik.
A barátnőm még több sütit evett, és szerintem még ivott is, mert teljesen szétcsúszott. Felállítottam Hank öléből, mire Lily egy „köszönöm” pillantással illetett, majd elvittem a barátnőmet a mosdóba.
– Sally, már megint? Azt ígérted egy évvel ezelőtt, hogy többé nem veszíted el a fejedet bulin.
– Sajnálom – mondta lassan, majd sírni kezdett, pedig az előbb még nevetett. – Nem tudtam, hogy az a süti speckó. Én csak... Késztetett, hogy újabbat és újabbat egyek. A süti a hibás, nem én – pityergett tovább. Istenem, mit műveljek egy szétcsúszott, bedrogozott lánnyal? – tettem fel magamnak a kérdést.
– Mi történt? – jött be Bianca a fürdőbe. – Jaj, ne! Nézett Sallyre. – Ennyire pocsékul van?
– Még annál is rosszabbul – túrtam idegesen a hajamba. Az idegességtől már izzadni kezdtem. Matt és Hannah még nem jöttek vissza, pedig szerettem volna, ha legalább a lány visszajött volna. Láttam, ahogy Hank-nek tetszett, hogy Sally az ölében volt, és láttam szegény Lily arcát is.
– Jack megjött már? – kérdeztem Biancát.
– Még nem.
Remek! Ez egyszerűen csodálatos. – Már magam előtt láttam, hogy Carlee mennyire csalódott, és szomorú.
– Vissza kéne menned! Te vagy a szülinapos, üdvözölnöd kell az embereket, akiket meghívtál – tanácsolta Lee barátnője, mire Sallyre néztem. – Ne aggódj, itt maradok vele, amíg ki nem józanodik. Hosszú még az este.
– Ez rendes tőled – mosolyogtam rá a lányra, akit azonnal megkedveltem.
Mikor kimentem, kissé begörcsölt a hasam. Biztosan az idegességtől volt, mert minden kezdett szétcsúszni. Nem tudtam irányítani a dolgokat, minden csak úgy megtörtént.
Megfogtam a tálca süteményt, és kivittem az udvarra, hogy a nagy kukába dobjam. Nem szerencsés tízen éveseknek ilyeneket enni. Aztán még annyira emlékszem, hogy még jobban begörcsölt a hasam, de olyannyira, hogy sikítani sem bírtam. Egy hang ezt mondta a fejemben: „Egyél a sütiből, és elmúlik. FE-SZÜLT-SÉG-OL-DÓ” – szótagolta egy hangosabb hang. Nem gondolkodtam, csak hittem neki, és megettem egy süteményt, aztán még egyet, majd képszakadás.
Mikor magamhoz tértem, az erdőben találtam magam. Füst vett körül, és valaki pofozgatott. Hannah volt az. Mikor kinyitottam a szemem, abbahagyta az észhez térítő technikáját. Körülöttem minden füstölt, de semmi sem égett.
– Mi ütött beléd? – kérdezte.
– Ettem abból a sütiből.
– Nem arról beszélek. Off állapotban sem szoktak emberek csak úgy erdőt gyújtogatni.
– Te oltottad el? – kérdeztem. A fejem majd szét robbant, és alig kaptam levegőt.
– Igen. Most válaszolj egy kérdésemre. Őszintén – mondta, miközben lábra állított. – Piromániás vagy?
– Nem tudom – feleltem sz igazat mondva. – Talán csak az erőm miatt van. Minden olyan új nekem, a hatalom megbabonázhatott.
– Nem mondom el senkinek, de ne gyújts fel még egy erdőt, mert legközelebb nem oltom el. Na, gyere, hazaviszlek. Már három óra elmúlt.
– Hogyhogy visszajöttél? – kérdeztem.
– Matt nem akart, de én meggondoltam magam és nélküle is eljöttem, aztán láttam, hogy mindenki téged keres, és eljöttem, hogy megtaláljalak.
– Köszönöm – mondtam, miközben annyira megszédültem, hogy Hannah úgy kapott el.
– Most írj egy SMS-t Carleenak, hogy előkerültél és hogy hazavizslek.
Miközben az autóban utaztam, el is aludtam. Nem tudom, milyen körülmények között cipelt be a házba Hannah, de valahogy az ágyamba kerültem, gondosan betakargatva, az éjjeli szekrényemen pedig egy pohár víz volt.
Mennyivel könnyebb lett volna minden, ha az a hang nem szólal meg a fejemben. Elrontottam a szülinapunkat, pedig én csak meg akartam menteni...


By: Berecz Ramóna